Presbiter-tanítványi kör 2018. március 11.
Textus: Ettől fogva kezdte el Jézus Krisztus mondani tanítványainak, hogy Jeruzsálembe kell mennie, sokat kell szenvednie a vénektől, főpapoktól és írástudóktól, meg kell öletnie, de harmadnapon fel kell támadnia. Péter ekkor magához vonta őt, és feddeni kezdte: „Isten mentsen, Uram, ez nem történhet meg veled!” Ő pedig megfordult, és így szólt Péterhez: „Távozz tőlem, Sátán, botránkoztatsz engem, mert nem az Isten szerint gondolkozol, hanem az emberek szerint.” Akkor Jézus ezt mondta tanítványainak: „Ha valaki én utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel a keresztjét, és kövessen engem. Mert aki meg akarja menteni az életét, elveszti, aki pedig elveszti az életét énértem, megtalálja. Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, lelkében pedig kárt vall? Vagy mit adhat az ember váltságdíjul a lelkéért? Mert eljön az Emberfia Atyja dicsőségében angyalaival együtt, és akkor megfizet mindenkinek cselekedetei szerint. Máté 16,21-27.
Felszínes kapcsolatban sokféle módon lehetünk egymással. Valódi mély kapcsolathoz, barátsághoz, házassági szövetséghez azonban elengedhetetlen, hogy az élet alapértékei tekintetében egy irányba gondolkodjunk. Két alapvetően ellentétes gondolkodású személy nem képes szövetségben élni egymással – a céljaik ellentétesek, nem ugyanaz motiválja őket, nem tudnak egy felé tartani.
Ez az, ami az Istennel való kapcsolatunk lehetetlen voltát okozza. Nem az okozza az igazi feszültséget ebben a kapcsolatban, hogy Isten végtelen, mi pedig végesek vagyunk, Isten mindenható mi pedig egészen szűk korlátok között mozgunk. Az igazi feszültség a teljesen ellentétes gondolkodásmódban rejlik. Erről beszél Jézus, amikor Péterrel konfliktusba kerül. Nem félreértésről, nem tájékozatlanságról, nem jó szándékú tévedésről pláne nem „kommunikációs problémáról” van szó. Az összeütközés oka: „nem az Isten szerint gondolkozol, hanem az emberek szerint.” Vagyis az emberi gondolkozásmód és Isten gondolkozásmódja között ellentét feszül. „Bizony, a ti gondolataitok nem az én gondolataim, és a ti utaitok nem az én utaim – így szól az ÚR. Mert amennyivel magasabb az ég a földnél, annyival magasabbak az én utaim a ti utaitoknál, és az én gondolataim a ti gondolataitoknál.” – mondja az Úr.
A felolvasott történetben teljes mélységében láthatjuk ezt az ellentétet. Jézus bejelenti tanítványainak szenvedése és halála szükségszerűségét. Ennek meg kell történnie – mondja. Ez az apró szócska (görögül: dei) az Újszövetségben rendszerint azt jelenti, hogy ez az Isten akarata, ez az Isten terve. Nem azért kell, mert a körülmények nem engedik másként, vagy mert a közvélemény vagy emberi hatalom elvárja, nem azért kell, mert nincs lehetőség másként dönteni, hanem azért kell, mert ez Isten terve – és Jézust ez mindig az engedelmesség döntésére hívja: kell, mert az Atya így akarja, s én igent mondok erre az akaratra, ezen az úton megyek végig. Ez a „kell” fejezi ki Isten gondolkodásmódját.
Hogyan jelenik meg az ember (bűnös) gondolkodásmódja ebben a történetben? Ezt két rövid szó fejezi ki: semmiképpen nem (görög: ou mé. A két szócska külön-külön is tagadást jelent, együtt nem egyszerű, hanem erős tagadást, ellenkezést fejez ki). „Semmiképpen nem történhet meg veled” (amire azt mondtad, hogy az Atya szerint kell) – mondja Péter.
Isten tehát azt mondja: így kell lennie – az ember pedig azt mondja: semmiképpen ne legyen így. A két gondolkodás, a két út homlokegyenest ellenkező!
A megdöbbentő az, hogy a vallásos ember gondolkodásmódja is ellentétes Isten gondolkodásmódjával. Figyeljük csak meg ebben a történetben! Péter hiszi Isten létét, sőt felismeri azt is, hogy Jézus Isten küldötte, ő a Messiás, a Krisztus. Mégis azt mondja neki: semmiképpen nem lesz úgy, ahogyan mondod! Mert az ember vallásos gondolatai sem az Isten gondolatai.
Jézus itt bejelenti szenvedéseit. Péter az imént vallotta meg, hogy Jézust Messiásnak tartja. A zsidók (ebben a korban különösen is) felfokozott várakozással várták a Messiás eljövetelét. Még arról is tudtak Ézsaiás jövendölései alapján, hogy a Messiás útjához a szenvedés is hozzátartozik. Ezt azonban csak rövid szenvedésként tudták elképzelni, ami hozzátartozik a dicsőséghez vezető úthoz, de az út lényegéhez nem tartozik hozzá. Az a gondolat, hogy a Messiás a gyalázat és halál kelyhét fenékig ürítse, elutasított, megvetett bűnösként szörnyű és dicstelen kínhalált haljon, teljesen elképzelhetetlen volt számukra, mert az azt jelentette volna, hogy Isten ítélete alá került! A zsidók gondolatvilágában a Messiás éppen azért Messiás, mert Isten előtt kedves. Mindenki más ítélet alatt van, de a Messiás nem! Péter ijedtsége innen érthető: ő úgy érzi, hogy Jézus káromlást szól! Lehetetlen ez a kettő együtt: Messiásnak lennie és gyalázatot szenvednie. Az ő vallásos gondolataiba nem fér ez bele, nem érti Isten valódi tervét, mert nem Isten szerint gondolkozik!
Éppen a lényeget nem értjük, Isten tervének szívét, csodáját, mert nem fér bele a mi gondolatainkba! Mert itt van Jézus útjának lényege és célja, ebben az érthetetlen eseményben. Ő az igaz, a tiszta, az Istennek kedves, ítélet felett álló Messiás, a szeretett Fiú, akiben az Atya gyönyörködik, aki mindig igent mondott az Atya akaratára, úgy hal meg, mint egy utolsó bűnöző, istenkáromló: megvetetten, elítélten, az Atya haragja alatt. Még az Atya is elfordul tőle. Erre mondja Jézus: így kell lennie!
Miért? Mert a mi helyünkre áll, a mi ítéletünket veszi magára, minket vált meg, ment meg ezzel attól, amit az istenellenes gondolkodásunk és életünk miatt Isten igazsága szerint megérdemlünk. És ő minket akar megmenteni lehetetlen lelki helyzetünkből! A kereszthalál Isten átkának jele: „Átkozott, aki fán függ” Galata 3, 13. – mondja Mózes törvénye. Bűnért való büntetés. A bűntelen Jézus kereszthalála valaki más büntetésének átvállalása. A kereszthalál váltság a bűnért. Megmenteni az embert nem azt jelenti, hogy a külső körülmények szorításából megszabadítani, vagy felvilágosítani, képezni, munkát adni a kezébe, szociálisan megsegíteni… Hanem a bűnből megszabadítani – ez az egyetlen ugyanis, ami elválaszt Istentől, ez az egyetlen, ami végleges tragédiába taszítja az életünket. Mennyire komolyan kell ezt a veszélyt venni? Erről beszél Jézus a Márk 9, 43-48. szakaszban.
Isten erre a megváltó halálra mondja az, hogy kell, az ember pedig erre mondja azt, hogy semmiképpen nem történhet meg?! Értjük, hogy micsoda feszültség ez?
Ezt megértve még lehetetlenebb és fájdalmasabb az Isten gondolkodásmódjának és az ember gondolkodásmódjának az ellentéte. Jézus szavai szerint így fogalmazhatjuk meg tragikus helyzetünket: Miközben Isten az embert akarja megmenteni, az ember a világot akarja megnyerni.
Isten gondolkodásmódja világos, egyértelmű és következetes. Ő nem sok mindent akar, nem egyszer ezt, másszor azt, hanem következetesen azt, hogy megmeneküljük a bűnből. Ha ez a cél annyira fontos, hogy egyszülött Fiát keresztre adta érte, akkor logikus, hogy minden mást is alárendel ennek a célnak! Nem az a célja, hogy minél kényelmesebb életutat adjon nekünk, minél nagyobb jólétben éljünk, minél nagyobb sikereink legyenek, hanem az, hogy ez a szabadítás végbe menjen az életünkben.
De mit jelent az emberek szerinti gondolkodásmód, mit jelent a világot megnyerni? Thomas Mapanga bizonyságtétele: „Ismert, híres, gazdag és fontos ember akartam lenni ezen a világon…” Sok mindent jelenthet a világot megnyerni – személyenként mást és mást. Mindazt, ami eltereli a figyelmedet Isten mentő tervéről, annak komolyan vételéről. Mindazt, amiben te megtalálni véled életed kiteljesedését, biztonságát, boldogságát, ami miatt Isten „kell”-jére azt mondod (talán szavak nélkül csak az életvezetéseddel): semmiképpen nem ez kell! Mindazt, ami megelőzi fontossági sorrendedben Isten megváltó akaratának beteljesedését a magad és mások életében. Mindazt, amit „Istennek sem” akarsz elengedni.
Jézus ezzel szembesít, amikor ezt kérdezi: mi lehet fontosabb, mint Istennel megbékélni? Mi lehet fontosabb, mint bűneid bocsánatát igénybe venni? Mi lehet fontosabb, mint megmenekülni Isten haragja, az örök kárhozat alól? Mi lehet fontosabb, mint másokat is erre hívni, segíteni? Jézus mindannyiunk életének biztosra vehető kifutásáról beszél, amikor ezt mondja: „Mert eljön az Emberfia Atyja dicsőségében angyalaival együtt, és akkor megfizet mindenkinek cselekedetei szerint.” Ezt biztosan így lesz. Ez földi életünk láthatára. A „világ megnyerése” legfeljebb idáig tart. Minden, ami földi legfeljebb idáig érvényes. A nagy megmérettetésben nem segít rajtunk. Mi segít rajtunk? Mit adhat az ember cserébe, hogy kiváltsa a lelkét? Még ha az egész világ lenne a mérleg másik serpenyőjében, akkor is egyértelmű a fontossági sorrend nem? Még ha el kellene veszítened egy testrészedet, vagy akár a földi életedet, hogy megmenekülj, akkor is egyértelmű, hogy az Istennel való békesség, az üdvösség, az örök élet fontosabb, nem? Legalább is Isten gondolati szerint ez az abszolút első.
Vajon így van ez a mi gondolatink szerint is? Jézus nagyon keményen konfrontálódik Péterrel és velünk is. Mert Isten egyértelmű rendje szerint amíg szembe megyek az Isten akaratával, elveszett vagyok még a templomban ülve is. Amíg mást akarok, mint ő, nem lehetek az ő eszköze, szolgája, még komoly vallásos ismerettel sem.
Ahhoz, hogy valóságos kapcsolatunk lehessen Jézussal, éppen ezért megtérésre van szükség, vagyis a gondolkodásmódunk megváltozására (görög: metanoia). Ez jóval többet jelent, mint egyháztagnak lenni, istentiszteletre járni, vagy akár szolgálatokat vállalni a gyülekezetben. Thomas Mapanga bizonyságtétele: „A igehirdető megkérdezte tőlem: fiatalember, akarod-e, hogy Jézus jelen legyen az életedben? Azt válaszoltam: igen, persze, hiszen én is keresztyén vagyok, gyülekezetbe járok. Erre ő azt mondta: én nem azt kérdeztem, hogy jársz-e gyülekezetbe, hanem, hogy akarod-e Jézust befogadni az életedbe?” „Ismered az utat, amely Jézushoz vezet? – Nem, nem tudom azt az utat, csak a gyülekezetbe vezető utat. – Személyes kapcsolatod van-e az Úrral? Ismered-e őt, imádkozol-e hozzá, hallod-e a válaszokat az imáidra? – Nem, ezt az életet nem ismerem. – Vizsgáld meg az életedet! Ha van valami a szívedben, ami Úr közé és közéd áll, akkor imádkozhatsz éjjel-nappal, nem tudja megválaszolni imáidat, ha bűnök vannak az életedben… Meg kell vallanod őket!”
Isten gondolkodásmódjára igent mondani azt jelenti, hogy elfogadom és igénybe azt, amiért Jézus meghalt az Isten akarata szerint. Meglátom azt, hogy válságot fizetett az én lelkemért, és ezért én megszabadulhatok a bűneimtől. Megvallom hát bűneimet, bocsánatot kérve Istentől, és azoktól, akiket megbántottam. Csak így lehet békességünk Istennel és így élhetünk egymással is egységben és békességben. Nos, igent mondtál már arra, hogy ennek meg KELL történnie Isten szerint, vagy még mindig azt mondod: semmiképpen nem történhet ez meg, Uram? Ahogyan szintén elhangzik a bizonyságtételben: „minden ember természete szerint inkább takargatni igyekszik a bűneit, semhogy megvallja őket.”
Jézusnak azért kellett meghalnia, mert a bűneink rendezése nélkül elveszünk örökre, és nincs valódi békességünk egymással sem.
Azt a kérdést is komolyan felveti ez az Ige, hogy Isten szerint gondolkozunk vagy emberek szerint az egyházban, gyülekezetben? Mivel foglalkozunk az egyházban? Hol van szolgálatunk hangsúlya? Igent mondunk az isteni „kell”-re, vagy azt mondjuk rá, amit Péter ebben a történetben: semmiképpen nem?
Mit jelent igent mondani Isten gondolkodásmódjára, mint gyülekezet, mint szolgáló közösség? Azt, hogy a szolgálatunk középpontjában mindig az áll, amiért Jézusnak meg kellett halnia. Soha nem tévesztjük szem elől, hogy nekünk az a feladatunk, hogy az embereket Jézusban a bűnből való szabadulásra (bűnvallásra) hívjuk. Mindennek, amink van, mindennek, amit teszünk végső soron ezt a célt kell szolgálnia. Ezt semmi nem előzheti meg – minden más keret, eszköz, amiről Isten, mint ráadásról gondoskodik az egyház életében (Máté 6,33.) Erről a célról nem szabad lemondanunk. Ezért vállalnunk kell a szenvedést is. A szenvedés oka az, hogy Jézus megváltó halálát hirdetve konfrontálódunk a világ (emberek) szerinti gondolkozással. A bűnbánat ugyanis soha nem elfogadható az emberek szerint. A sikert, a jótékonyságot, a külső eredményeket, a programokat önmagában el tudja fogadni a világ, de a bűnbánatot nem. Az mindig botrány lesz. Szenvedés: lesajnálás, vagy üldözés…
Igent tudsz-e mondani a jézusi küldetésre, vagy a „semmiképpen nem”-et fejezi ki az életed? A kereteink, programjaink, mint eszközök fontosak, amíg ezt a célt szolgálják. De vajon Jézus célja van-e a középpontban, vagy a keretekre, anyagiakra, sikerre, hatalomra, jólétre, személyes jó hírünkre koncentrálunk? Egyházunk a világot akarja megnyerni, vagy az embert megmenteni?
Közösségileg is szükségünk van a gondolkodásmódunk megváltozására, Isten gondolkodásmódjához igazodására, metanoiára.
Ha hűségesek vagyunk abban, amit Isten szerint tennünk kell, megtapasztaljuk, hogy Isten különleges módon gondoskodik mindarról, amire szükségünk van szolgálatunk betöltéséhez. A Kwasizabantu misszió életéből látott példa hiteles bizonysága ennek:
Soha egy pillanatra sem veszítették szem elől azt, hogy Isten azzal bízta meg őket, hogy az embereket hitre, bűnbánatra, Istennel és egymással való kapcsolatrendezésre segítség Jézus Krisztus által. Ez ma is a szolgálatuk lényege és célja. Mindeközben csodálatos módon 1000 fős sátrat tudtak építeni, majd, amikor ezt kinőtték, 10.000 fős auditóriumot. Iskolát, mert Isten úgy látta, hogy ott arra is szükség van az evangélium terjedéséhez, gazdaságot, ahol az új életet kezdett emberek dolgozhattak… Nem egy gyülekezeti – oktatási – gazdasági centrum felépítése volt a cél, de Isten ráadásul ezt is megadta, mert úgy látta jónak, hogy ott ez is az embermentést szolgálja…
Értjük a példát? Ha hűségesek vagyunk ahhoz a célhoz szolgálatunkban, amire Jézus azt mondta halálával, hogy ez kell, akkor lehet, hogy megtapasztaljuk a szenvedést is, de bizonyosan megtapasztaljuk azt is, amit Jézus megígért, amikor tanítványait elküldte a világmisszióra: amíg azt a feladatot végzitek, amit rátok bíztam, én veletek vagyok minden napon, a világ végezetéig. (Máté 28, 20.) Ha a feladatotokra koncentráltok – mondja Jézus -, megtapasztaljátok jelenlétemet: számíthattok rám! Erejét, világosságát, vezetését, gondoskodását adja a tőle kapott feladathoz, oly módon, hogy az minden képzeletünket felülmúlja. Nem hagy magunkra bennünket. Ez az, amit nagypéntek, húsvét és pünkösd után Péter is megért, és ez az, amire bennünket is hív a mi Urunk.
Kérdések a beszélgetéshez:
Itt és most
- mit jelent az emberek szerint gondolkozni személyes életedben és közösségünk életében?
- mit jelent Isten gondolkodásmódjához igazodni személyes életedben és közösségünk életében?