Bizonyságtevő élet
Olvasandó: 2Királyok 5, 1-19.
„Péter és János felment a templomba a délutáni imádkozás idejére, három órára. Arra vittek egy születése óta sánta férfit, akit mindennap letettek a templomnak abba a kapujába, amelyet Ékes-kapunak hívtak, hogy alamizsnát kérjen a templomba menőktől. Amikor meglátta, hogy Péter és János be akar menni a templomba, alamizsnát kért tőlük. Péter pedig Jánossal együtt rátekintett, és azt mondta: Nézz ránk! Ő felnézett rájuk, remélve, hogy kap tőlük valamit. Péter így szólt hozzá: Ezüstöm és aranyam nincsen, de amim van, azt adom neked: a názáreti Jézus Krisztus nevében kelj fel, és járj! És jobb kezénél fogva felemelte, annak pedig azonnal megerősödött a lába és a bokája, felugrott, talpra állt, és járt. Bement velük a templomba is, járkált, ugrándozott, és dicsérte az Istent. Látta őt az egész nép, amint járkál, és dicséri az Istent. Felismerték, hogy ő az, aki alamizsnáért szokott ülni a templom Ékes-kapujában. És félelemmel telve csodálkoztak azon, ami vele történt.” Apostolok Cselekedetei 3, 1-10.
Szeretett Testvérek!
Ha valamikor készítenénk egy olyan rovatot, mely szinte minden internetes honlaphoz hozzátartozik manapság és GYIK, azaz Gyakran Ismételt Kérdések néven jegyzik, akkor bizony meglepődnénk. Sokan, sokféleképpen fogalmazzák meg hitéletük nagy kérdéseit, amelyekkel így vagy úgy, de mi is szembesülhetünk naponként. A 7-8. osztályos hittanosok, a gimnazisták, de komoly, meglett korú gyülekezeti tagok is gyakran kérdezik tőlem keresztyén hitük fontos kérdéseit, bizonytalanságuk okozóit. Ízelítőül néhány, a teljesség igénye nélkül:
Hogyan és kinek lehet ma bizonyságot tenni? Honnan tudhatjuk mikor alkalmas, mikor nem alkalmas az idő? Ő az én emberem, vagy valaki más van reám bízva? Már olyan sok embernek beszéltem a hitemről, biztos, hogy kell ez egyáltalán? Biztos ez az Isten akarata, hogy ez legyen a szolgálatom? Jó nekem a fűnyírás is!
A mai istentiszteletünkön azt vizsgáljuk meg a felolvasott Ige alapján, hogy milyen az Istentől áldott, gyümölcstermő bizonyságtétel?
Felolvasott Igeszakaszunk úgy indul, mint egy teljesen hétköznapi történet. Szinte halljuk Both Béla bácsi szenvtelen, monoton hangját A tavasz 17 pillanata című háborús filmből, ahogy mondja: Egyszer Péter és János felment a templomba a délutáni imádságra. Semmi rendkívülinek tűnő nincs ebben a néhány szóban. Ugyanakkor visznek egy születése óta sánta embert is az Ékes kapuhoz, hogy ő is tegye mindennapos dolgát, alamizsnáért könyörögjön a templomba járókhoz. Még egyikőjük sem gondolja, hogy ez egy nagy találkozás lesz, Isten különleges ideje. Mert ne gondoljuk, hogy ez a történet akkor kezdődik, mikortól mi ezt olvassuk a Szentírásban. Ez a történet a főszereplők születése elkezdődött Isten öröktervében és elő el volt készítve. Ez az idő volt az Istentől rendelt idő, hogy ez a három ember itt és most, találkozzon, és megmutassa általuk és rajtuk az Ő csodálatos szeretetét. Tehát az alkalmas vagy alkalmas idő a mi bizonyságtételünkre, ahogyan Péter János és a sánta esetében is történt, az Istentől rendelt idő.
Az Istentől rendelt idő előidézte az alkalmat is, hogy a két apostol cselekedjen Isten nevében. A sánta észrevette őket, talán galileai ruhájuk miatt, talán az, hogy nem ismerte őket, talán a nagyobb alamizsna reménye miatt, és kért tőlük, azt, amit mindig szokott: a létfenntartásához szükséges alamizsnát, a mindennapi kenyérre valót, azt amire úgy gondolta, hogy szüksége van. Ők is felfigyeltek a sánta emberre és megszólították: Nézz ránk! Szinte tapintható a feszültség! A koldus meredten, rájuk szögezett tekintettel figyel rájuk. Annak reményében tette ezt, hogy így talán nagyobb lesz az adomány. Az kapcsolatba kerülésre az alkalmat Isten teremtette meg. Vajon hányszor kért már a sánta, hányszor nézett esdeklő szemekkel a rá pillantókra és hányszor lett csalódás a vége. ez azonban más lett, mert Isten készítette el, találkozhattak volna mással is, kérhetett volna a sánta mást is, de nem így történt, mert a mi Urunk így akarta. Isten készítette az időt és a kapcsolat felvételére az alkalmat, a módot is.
Aztán arra is gondolhatunk, hogy ebben a kapuban és a jeruzsálemi templom, sőt az egész város területén mennyi sánta, vak, csonka-bonka lehetett még. Találkozhattak abban a pillanatban is többel azon a helyen. Mégis Istennek valami nagy kegyelme folytán ez a 40 év körüli, születése óta sánta ember tapasztalhatta meg Isten erejét és kegyelmét, mert őt választotta az Isten. Istentől kapott személy volt ő az apostolok számára.
Amikor erről a hármas, Isten által adott feltételről beszélek, arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy milyen fontosak is ezek. Nem tisztem kétségbe vonni sok jószándékkal és Urunkért égő szívvel megtett, elmondott tanúbizonyságot, de valljuk be őszinte szívvel sokszor kudarcot vallunk ezen a téren. Miért? Mert nem Istentől kapott bölcsességgel végezzük a bizonyságtételt: Elvétjük az alkalmas időt, a tartalmat és az Urunk által felkészített személyt is: ha túl korán teszünk bizonyságot, hatástalan lesz; ha túl későn, az egyén már más irányban keres megoldást a bajaira. Ha túl gyenge a bizonyságtétel, észre sem veszik, ha túl erős, meddő, terméketlen ellenkezést vált ki. Tehát a jó bizonyságtételhez az alkalmas időt, a bizonyságtételre való alkalmat és a személyt is, akinek bizonyságot tehetünk, Isten adja és terve alapján viszi véghez mindezt.
Talán most, ha egy kicsit magunkba nézünk, mondhatjuk, jó rendben, Isten ad alkalmat, időt, személyt, de mégis mit mondjak? Nagyon figyelemreméltó, hogy ki és mennyit beszél ebben a történetben. János apostol, mintegy néma szemlélőjének tűnik az eseményben. Nem szólal meg egyszer sem. Hallgat, mert itt és most ebben a szolgálatban talán csak a jelenléte, a néma imádkozása, vagy csak mert a Mesterük azt mondta, hogy kettesével menjenek a szolgálatba, vagy csak egyszerűen, mint az esemény tanúja van rá szükség: Ezt a történetből nem tudjuk meg, de a következő versekben, fejezetben láthatjuk, hogy bármiért is volt ott eredetileg, a tanúskodására szükség lesz. Nagy kegyelem, ha valaki hallgatni is tud, amikor arra van szükség. Péter pedig egy felszólításon és egy rövid mondaton kívül alig mond valamit. Mondandója két részre választható: Amit vársz, az nekem nincs. Ezüst, arany, nincs nálam, olyan szegény vagyok, mint te. Tőlem nem kaphatod meg azt, amit szeretnél. Ugyanolyan kegyelemre szoruló vagyok, mint te. Isten szemében egy szinten áll Péter apostol és a sánta, nem azért, mert ugyanannyi a bűnük, a tanításuk egyforma lett volna, erkölcsösek, vagy tanultak lettek volna, hanem azért, mert Urunk kész mindkettőnek egyformán megbocsátani. Nem az adóságunk egyenlő volta tesz bennünket egyszintre a hitben testvéreinkkel, vagy a kívülállókkal, hanem az a kegyelem, hogy mindannyiunk adóságát elengedte Isten, Jézus Krisztusban és megajándékoz az új élet ajándékával. DE: amim van, azt adom neked: a hitem. A hitem a Názáreti Jézus Krisztusban, mert ez van nekem, ez mindenem, de ezt is kaptam. A Názáreti Jézus Krisztus pedig meg tud gyógyítani és meg tud áldani: Járj. Lényegre törő, rövid, nem mesterkélt, nem számító, nem az a típus, amelyik bármi legyen is a kérdés, mindig Jézus a válasz, ez Péter beszéde. Istentől való beszéd volt ez, nem több és nem kevesebb.
Péter tevőlegesen is részt vett a csodában. Nem egy elméleti, kánaáni nyelven elmondott segítséget adott ennek a sánta embernek, hanem cselekedett is. Cselekedete éppen úgy, mint Mesterének, összhangban volt az elhangzottakkal: Jobbjánál megfogva felsegíti a sántát, most sem tesz sem többet, sem kevesebbet, mint ami szükséges. Valami nagy csoda, ahogyan Péter megkapta azt, hogy mit kell tennie. Gondoljunk Péter életére, hányszor, de hányszor volt túl lelkes, és hányszor, de hányszor szégyenült már meg! De ezek mind kellettek ahhoz, hogy végre, engedelmes gyermeke legyen Urának. És mostanra megtanulta, hogy éppen annyit mondjon és tegyen, ami szükséges. Az Istentől kapta ezt, ez sem „magától jött”. Az Istentől kapott cselekedetek átengedik a teret Istennek. Ahogyan Péter felsegíti a sántát, éppen akkor megy végbe a csoda: megerősíttetnek a sánta lába és bokája. Isten munkálkodik, megteszi a részét, és az ember is megteszi azt, ami az ember része, így teljes a csoda.
Ez az engedelmesség vezet az Istentől kapott áldássá. Az Isten embereinek, az apostoloknak az engedelmessége áldássá vált ebben az esetben a sánta számára: felugrott, talpra szökkent, járt-kelt örömében. Az áldás, egy ember életét minőségében megváltoztatta. Az Isten áldása láthatóvá vált a megváltozott életminőségben. A szemmel látható fizikai állapot változás látható lelki állapotváltozást is eredményezett: együtt mennek be hárman a templomba, ahol Isten áldása rendkívüli hála kinyilvánításra indította ezt az embert. Mikor Dávid a frigyládát Jeruzsálembe vitette, hasonló módon nyilvánította ki örömét: táncolt, teljes erővel, örült, áldozott, ugrándozva táncolt, szinte eufórikus örömöt mutatott az Istennel való közösségében, Valahogyan így hatott Isten áldása erre az emberre. Pedig nem ezt várta és nem így várta. Lekciónkban hallott történetünk is erről beszél: Naamán máshogyan várta a gyógyulást, máshogyan képzelte az Isten áldását. Nem úgy, nem ott, nem ezen a módon. Elképzeléseit azonban porrá zúzta Istennek gyógyító ereje és Naamán megváltozott, ahogyan megváltozott a sánta ember is, egész lénye meggyógyult, nemcsak a lába és bokája. Isten áldása ad igazi változást! Hogyan tegyünk bizonyságot, mint mondjunk, tegyünk és lesz-e azon Isten áldása? Ha Urunk készíti ezeket elő, akkor minden ékesen, szép rendben. áldással történik.
Sokszor attól is félünk, hogy milyen hatást ér el bizonyságtételünk. Elutasítanak, elfogadnak? Hogyan, milyen erővel tudom én ezt elhordozni? Az elutasítás nincs teljesen jelen ebben a történetben, azonban, mint utaltam rá, a következő versekben, fejezetben már igen. Azonban a templomi szemtanúk is nagyon vegyes érzelmekkel fogadják azt, hogy az általuk ismert sánta, szökellve, ugrándozva jár-kel a templomba, élő bizonyságtételül az Isteni csodára. A szövegben azt olvassuk, hogy ez, ami történt a templomban tartózkodók szívében nem teljesen elutasítás. Szívük betöltetett félelemmel, döbbenve nézik, hogy mi történt. Nem kérdések özöne hangzik el majd a következő versekben, hanem körülveszik az apostolokat és a sántát. Nagyon sokszor nem nyílt elutasítás a bizonyságtétel hatása, hanem közömbösség, félelem, rácsodálkozás, döbbenet, majd marad minden a régiben. Ma már itt, nálunk elég ritkán van erőszakos elutasítás, vagy támadás a keresztyének ellen. Ami történetünkben történik azonban, sokszor nehezebben elhordozható, mint a szembefordulás Isten bizonyságtévőivel, Krisztussal magával. Urunknak sokkal több csodálója van, mint követője. A bármilyen vallásos érdeklődésbe csomagolt kíváncsiság mégis Isten elutasítása, legyen bármilyen köntösbe is öltözve. Azonban az kell, hogy erőt adjon nekünk, hogy nem bennünket utasítanak el, hanem az Úristent. Ez pedig nem szabad, hogy elkeserítsen bennünket, mert az Isten tudtával történik, tehát, ha elutasításban van részük Isten embereinek, fogadják azt, mint Isten munkáját az üdvösségre nézve és ne adják, ne adjuk fel. Péter a következő versekben legalább olyan erővel tesz bizonyságot, mint előtte, Pünkösdkor.
Amit mindenki jobban szeret, az a bizonyságtétel elfogadása, a pozitív hatás. Péterék itt Jánossal átélik ezt ebben a történetben. A sánta ember meggyógyul, megváltozik az élete minden értelemben. Újat kell kezdeni a gyógyító Názáreti Jézus Krisztussal. Istenünk kegyelme leíratta a szentíróval, hogy bár külön érkeztek, történetünk szereplői együtt mennek be a templomba. Közösség lett ebből a kis csoportból is. A sánta intenzív, már-már eksztatikus öröm megnyilvánulása Isten felé, az emberek felé, a hála jele. Isten megáldotta a bizonyságtétel elfogadását és hálát termett a látható változáson túl. Talán sokan emlékszünk a Brian élete című filmre. Abban van egy „exleprás”, akit Jézus meggyógyít és új élettel ajándékozza meg. Ő azonban nem tud ezzel élni, a kolduláson kívül máshoz nem ért, ezért kiabálva járja az utcákat: Adakozzanak egy exleprásnak! És persze nem kap semmit! Bármilyen ironikus a kép el is kell tudni fogadni Isten ajándékait és annak változást is kell eredményeznie. A bizonyságtétel és Isten nem támogatja, nem áldja meg, ha valaki a rossz, istentelen életének hosszútávú fenntartását várja el, Isten a kezébe adott, megváltozni hajlandó életet áldja meg, ilyen a sánta élete is. Isten elfogad minket, mi is fogadjuk el és be azt, akinek bizonyságot teszünk.
Honnan volt az apostoloknak az ereje mindezekhez és amelyek még vártak rájuk. Jézus azt mondja a tanítványoknak a mennybemenetele előtt: ApCsel 1, 8 „Ellenben erőt kaptok, amikor eljön hozzátok a Szentlélek, és tanúim lesztek Jeruzsálemben, egész Júdeában és Samáriában, sőt egészen a föld végső határáig.” Istentől kapták, a cselekvő erőt, nem az ő erejük volt ez. Péter kimondja: a Názáreti Jézus Krisztus nevében… De ez nem azt jelenti, hogy valami mantraként kellen ezt mondogatni és akkor sok csodát látnánk és kapnánk erőt. Péter Krisztus nélkül éppen olyan volt, mint a sánta, mint mi is Krisztus nélkül: kegyelemre szoruló bűnös. Istene ereje azért volt vele, mert Isten akarta így, hogy vele legyen. A kapott kegyelem, isteni szeretet, a Krisztussal való közösség, a testvéreivel való közösség, az Igével, a Szentlélekkel való közösség adták, hogy megtapasztalja Istene erejét. Igeolvasóként Péter korábbi történetéből hittük volna, hogy ezt a hullámzó lelkületű embert Isten így tudja majd használni? Ugye nem? Istentől volt az erő, az Ő eszközein keresztül. Kérdezgethetjük, hogy most miért nincsenek ilyen csodák, és téziseket, bűnlajstromokat állíthatnánk fel, de ez nem segít Krisztus mai népén. Isten adja, amikor akarja, és úgy ahogyan Ő akarja.
Milyen is hát a jó bizonyságtétel? Bizony be kell vallani, hogy ebben az igehirdetésben sem született meg a „Hogyan legyünk, könnyen, gyorsan, egyszerűen kiváló bizonyságtevők,” című könyv kezdő és haladó keresztyéneknek. Arra tanít ma is bennünket Isten Igéje, hogyha valóban jó bizonyságtévők szeretnénk lenni, akkor Vele legyünk élő szeretetközösségben, aztán az Ő népével. Olvassuk az Igét, éljük meg hitünket a gyülekezetben, imádkozzunk egyénileg és közösségben is, és legfőképpen várjuk Istentől az alkalmakat, időket, személyeket, szavakat, tetteket, áldásokat. Vele és általa viseljük el, ha elutasítanak, ha elfogadnak, ha erőt kapunk. Ismerjük fel, hogy minden kegyelem, a mi Istenünk végtelen kegyelme. Isten által tudjuk csak megtanulni, hogy hittel kimondjuk: „Ezüstöm, aranyam nincs, de amim van, neked adom: a Názáreti Jézus Krisztus nevében, járj!” mert „… nem azé, aki akarja, sem nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené.” Róma 9,16 Ámen!
(Bárány György)