Oldal kiválasztása

„Titeket is életre keltett, akik halottak voltatok vétkeitek és bűneitek miatt, amelyekben egykor éltetek e világ életmódja szerint; igazodva a levegő birodalmának fejedelméhez, ahhoz a lélekhez, amely most az engedetlenség fiaiban működik. Egykor mi is mindnyájan közöttük éltünk testünk kívánságaival, követtük a test és az érzékek hajlamait, és a harag fiai voltunk emberi természetünk szerint, éppen úgy, mint a többiek. De Isten, gazdag lévén irgalomban, az ő nagy szeretetéért, amellyel minket szeretett, minket is, akik halottak voltunk a vétkek miatt, életre keltett a Krisztussal együtt – kegyelemből van üdvösségetek! – és vele együtt feltámasztott, és a mennyeiek világába ültetett Krisztus Jézusért, hogy megmutassa az eljövendő korszakokban kegyelmének mérhetetlen gazdagságát irántunk való jóságából Krisztus Jézusban. Hiszen kegyelemből van üdvösségetek a hit által, és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez; nem cselekedetekért, hogy senki se dicsekedjék. Mert az ő alkotása vagyunk, akiket Krisztus Jézusban jó cselekedetekre teremtett, amelyeket előre elkészített Isten, hogy azok szerint éljünk.” Efezus 2, 1-10.

Valaki a múlt héten egy kiscsoportos beszélgetésen azt mondta: „amíg nem találkoztam a hit valódi jelentésével, az egyházat a szórakoztatóipar részének tekintettem.” Valóban, miért ülünk mi itt a templomban, miért szól az igehirdetés? Nincs jobb dolgunk vasárnap? Ez a szórakozásunk? Van, aki kirándulni megy, ha regenerálódni akar, van, aki templomba? Miért hívjuk ide a gyerekeket, családokat? Miért teszünk ekkora erőfeszítéseket a hitoktatásban? Miért hívunk kis csoportos beszélgetésekre? A mai Ige üzenete egyszerű, világos választ ad erre a kérdésre: Van üdvösség, amit Isten kegyelemből ajándékoz nekünk, és mi birtokba vehetjük azt hit által.

  1. Van üdvösség!

Van egy óriási hírünk, amit el kell mondanunk minél többeknek. Gyerekeknek és felnőtteknek, fiataloknak és időseknek. Sokan úgy élik le az életüket, hogy ennyit látnak belőle: megszületünk, megnövünk, iskolába járunk, ha szünet vagy szabadság van, végre pihenünk. Eszünk, iszunk, alszunk, számítógépezünk vagy focizunk, barátkozunk. Miért? Miért tanulunk? Talán azért, hogy jó diplománk legyen, rendes munkahelyünk, sok pénzt keressünk, el tudjuk tartani a családunkat és minél nagyobb jólétben éljünk? Megöregszünk – szeretnénk jó nyugdíjat és nyugodt idős éveket– aztán egyszer csak meghalok. Miért? Van erre válasz? A halálról pedig inkább nem is beszélünk. Mintha egy szomorú sodrásban lenne az életünk: egyre gyorsabban sodródunk az elmúlás felé, s a napjainkat azzal töltjük, hogy ezt valahogyan elfelejtsük…

Van egy nagy hírünk: van üdvösség! Vagyis ennél jóval több az élet ennél, jóval több, mint amit itt látunk belőle. Van egy hatalmas Istenünk, aki minden nap velünk akar lenni, és az ő kezében a helyén van az életünk. Ez az Isten Krisztusban megajándékozott bennünket. Isten üdvösséget ajándékozott nekünk. Megszoktuk, hogy az egyház az üdvösségről beszél, de mit jelent ez a bibliai fogalom, mi az üdvösség „tartalma”?  „Életre keltett, feltámasztott, mennyei világába ültetett Krisztussal együtt.”  Pál apostol szerint az üdvösség nem kevesebb jelent, mint hogy részesülünk abban, amit Jézus Krisztusé, amit róla mondunk az Apostoli Hitvallásban: „harmadnapon feltámadt a halottak közül, felment a mennybe, ott ül a mindenható Atya Istennek jobbján…”  Krisztussal együtt életre keltett, feltámasztott ész az ő mennyei világába ültetett MINKET Isten.

Mi is az a „több”, amit Isten nekünk ajándékoz? Nézzük meg ezt részletesebben!

Üdvösség – élő közösség Istennel. Halálból életre keltett.” Az Újszövetség két szavát is így fordítjuk magyarra: élet. Az egyik a biosz – a biológiai életünk. Lélegzünk, dobog a szívünk, jók az életfunkcióink, működik a testünk. A másik szó dzóé (ebből származik a Zoé női név). Ez az, amitől több az élet, mint a földi keretek. Ez az, ami nélkül voltaképpen csak vegetálunk. Ez az Élet, ami élő közösséget jelent az élő Istennel. A konfirmációs órán beszélgettünk a teremtésről, a tiltott gyümölcsről. Azt mondta az egyik fiatal, hogy Isten azt mondta az embernek: ha szakít a jó és gonosz tudás fájáról meghal, de az ember nem is halt meg a bűneset után… Az élet bibliai fogalmát megértve értjük csak meg, hogy mi történt velünk a bűneset után. Biológiai értelemben nem halt meg ott azonnal az ember: nem esett azonnal holtan össze. Attól az élettől azonban, amit a Teremtővel való harmonikus együttélés jelentett, elszakadt. Olyan lett, mint a vázába tett, vágott virág. A vázában levő virág él? Le van szakítva az éltető tőről. Még szép, de már csak idő kérdése, hogy a halál erői külsőképpen is megjelenjenek rajta: elhervad teljesen. Az ember látszólag virágzik, de napról napra hervad… Megjelentek életében a halál erői: szégyen, félelem, bizalmatlanság, fájdalom, betegség, öregedés, halál. „Mert minden test olyan, mint a fű, és minden dicsősége, mint a mező virága: megszárad a fű, és virága elhull, de az ÚR beszéde megmarad örökké” 1Péter 1, 24-25. A halál erői nap, mint nap dolgoznak bennünk és csak idő kérdése, hogy mikor ülnek diadalt rajtunk. Azóta, amióta ebben az állapotban van az emberiség, azzal a sejtéssel élünk, hogy kell lennie valaminek, ami több annál, amit itt a földön magunk körül látunk, ami betölti lelki szükségünket és Életet ad!  Erre a többre vágyunk sokszor tudattalanul is és sajátos módon még a tévútjainkban is ezt a szükséget próbáljuk betölteni. Ahogy a fiatal drogfüggő, aki már nem használta a szereket, a televízióban fogalmazott: „már nem drogozom, de nem vagyok egészséges. Egészséges akkor lennék, ha minden reggel boldogan ébrednék fel.” Vagyis azzal a békességgel, hogy alapvetően a helyén van az életem. Ez hiányzik. Az Élet hiányzik. Blaise Pascal fogalmazott erről így: „Isten alakú” űr van bennünk, amit senki és semmi nem tud kitölteni, csak az élő Isten szeretetközössége. És ez az űr, mint vákuum a természetben, mindent beszív – sok mindennel próbáljuk betölteni -, de ott van bennünk a sejtés, hogy semmi nem passzol oda, amit a földi keretekből össze tudunk szedni. Az Istennel élt élet hiányzik.

Van üdvösség! És az üdvösség azt jelenti, hogy van élő szeretetkapcsolat a Teremtővel, az élet forrásával, az ő valóságos jelenlétében élhetünk, mint az ő szeretett gyermekei.

Van üdvösség: ez azt is jelenti, hogy van értelmes és Isten célja szerinti élet a sodródás helyett. Az a hal sodródik az árral, amelyik nem él. Ilyesféle sodródáshoz hasonlítja Pál apostol a természet szerinti állapotunkat, és ezt látjuk magunk körül a világban, s őszintén szólva tapasztalatunk is van benne. Mi az, ami hajtja, mozgatja az életünket. Sokszor érezzük magunkat az idő sodrásában: megállnánk, fontos dolgokra időt szánnánk, de nem lehet, mert mintha hajtana valami bennünket előre. Mindig van valami újabb feladat, valami újabb program… Wilhelm Bush a XX. század közepén (!) tette fel a kérdést egy igehirdetésben: miként lehetséges, hogy ma, amikor annyi gyors közlekedési eszközünk van, és annyi gép könnyíti meg az életünket, mégis sokkal kevesebb időnk van, mint néhány száz évvel ezelőtt, amikor egy-egy közepes utazás is napokig, vagy hetekig tartott? Miért rohanunk? Mert ott van valaki a hátunk mögött – mondja ez a lelkész -, aki hajszol bennünket, hogy nem legyen időnk megállni, csendben lenni és végiggondolni, hogy mi értelme van ennek az egésznek? Pál apostol is erről beszél: „a levegő birodalmának fejedelméhez” igazodtunk.

Aztán az ember követi „a test és az érzékek hajlamait”, „a test kívánságait”, él a vágyak sodrásában, az indulatok sodrásában, a félelmek, a megfelelési kényszerek sodrásában, a vélemények sodrásában. Mindegyikünknek megvannak a jellemző hajlamai: kényelem, siker, hírnév, hatalom, mások irányítása, jólét, élvezetek… Pál apostolt hajtotta a vallás önigazsága, ezért üldözte vakon a keresztyéneket, hogy bebizonyítsa, hogy neki van igaza. Aki benne van egy szenvedélyben, tudja, milyen szörnyű: nem vagyok ura az életemnek… Valami sodor, és nem jó felé. Űz és hajt és nem tudok neki ellenállni. E mögött a sodrás mögött ott van a „levegő birodalmának fejedelme”, a Sátán, akinek a fő célja elszakítani Istentől. Van, amikor az ember nem látja ezt ilyen világosan, de mindannyiunkat motivál, mozgat valami. Mi mozgat, mi lendít bennünket a mindennapokban? Isten szeretete, vagy valami más? 

Pál apostol arról beszél, hogy természetünk szerint sodrásban élünk. És ennek a sodrásnak van minden korban egy főiránya, a  „mainstream”, ahogy mondani szokták: a bennünket körülvevő kultúra világlátása, amit a közgondolkozás, a média sugall. „A világ életmódja szerint” – ahogy mindenki csinálja, ahogyan szokás, ahogyan a divat, a közgondolkodás diktálja. Érdemes végiggondolni, hogy ma mi ez a „fősodor”? A szocializmus idején beszéltek a kultúrában a három „T”-ről: támogatott, tűrt és tiltott. Valójában minden kor, kultúra gondolkozásában van ilyen hármas, csak esetleg nem mondjuk ki nyíltan. Mi az, amit ma a közgondolkodás támogat, amit még megtűr, és amit megtilt, ami megpróbál megakadályozni? „A világ életmódja szerint” – ahogyan az emberek rendezni szokták az életüket. Vajon ebbe a fősodorba belefér az, hogy valaki a látható világon kívül eső célok alapján rendezze be az életét? Vajon megtűri a mai közgondolkozás azt, ami rontja az üzletet, akadályozza a gazdasági növekedést például?

Az üdvösség azt jelenti, hogy nem kell sodródnunk, mert Krisztussal együtt életre keltünk és követhetjük az élet Istenének az akaratát az árral szemben is, a „fő sodrással” szemben is, a bűnös vágyakkal és indulatokkal szemben is.   Van üdvösség: van Isten szerinti célja az életnek és az Istennel közösségben élve felismerheted ezt a célt és élhetsz eszerint (2,10.) Nem kell tehetetlenül sodródnunk! Az élő hal már tud úszni az árral szemben – sajnos tud sodródni is, de már tud úszni az árral szemben. „Mennyei világába ültetett Krisztussal.” A Biblia képi nyelve szerint Krisztus „trónon ül” a mennyben, vagyis uralkodik. Hitvallásunk mondja, hogy a hívő ember részesül Krisztus uralkodói tisztében azzal, hogy nem kell sodródnia, hanem szembe fordulhat és küzdhet a bűn és a gonosz ellen. Elsősorban saját magában és azután a környezetében is! Szabadságot kaptunk erre Krisztusban!

Végül az üdvösség azt jelenti, hogy örök életünk van Isten mennyei dicsőségében.  „Mennyei világába ültetett Krisztussal együtt.”  Az Istennel való közösség nem ér véget a földi életünkkel, sőt ez után teljesedik ki igazán. A hívő ember élő reménysége, hogy a java még csak ezután következik. Életünk végén nem a semmibe sodródunk, hanem célba érünk, és rajtunk is kiteljesedik az a mennyei dicsőség, aminek itt a földön előzetesét kaptuk meg.

  1. Kegyelemből van üdvösség!

Ha valami előnyt kapunk, önkéntelenül felvetődik bennünk a kérdés: mit kell ezért tennem? Minek kell megfelelnem? Megszoktuk, hogy ingyen nem adnak semmit…

Pál azt mondja: kegyelem a ti üdvösségetek, Isten ingyen adja. Ajándék, amit nem kell és nem lehet megszolgálni. De több is van ebben a kifejezésben. A kegyelem arra utal, hogy büntetést érdemlünk, de nem azt kapjuk, hanem ajándékot. Nem azt kapom, amit érdemlek. Hányszor mondjuk sértődötten: Nem ezt érdemeltem volna?! Általában ilyekor azt gondoljuk, hogy többet érdemeltünk volna. A Biblia pedig arról beszél, hogy Istentől mindig többet, jobbat kapunk, mint, amit érdemlünk. Azok a testvérek, akik betegen arra a kérdésre: „Hogy vagy?” – azt felelik: „Jobban, mint érdemlem.” – jól értik, hogy miről van szó.

A kegyelem megértéséhez először meg kell értenünk az állapotunkat. Ezzel kezdi Pál ezt a fejezetet. A bűnös ember állapota olyan súlyos, hogy egyenesen halottnak mondja az ige. Ha erős véleményt akarunk mondani, időnként használjuk az „erkölcsi halott” kifejezést. Nos, Pál így mondja: természetünk szerint Isten számára halottak vagyunk.

A bűnök szakítottak el bennünket – mondja Pál apostol. „a harag fiai voltunk.” Az Istennel való szakítás, az ő akaratának figyelmen kívül hagyása, vagy elutasítása, sodródásunk, a szeretet helyett önzés Isten haragját hozta az életünkre. Isten haragja pedig nem indulatkitörés, hanem a bűn következetes elutasítása.

Az Isten haragja alatt nincs élet, nincs valódi életközösség Istennel.  Csak a bocsánat gyógyít meg ebből! Ha Isten a bűnökből hoz ki bennünket.

Életem válságos szakaszában egyre nagyobb szenvedést okozott, hogy nem vagyok bizonyos afelől, hogy Istenhez tartozom-e vagy sem.  A mennybe jutnék-e vagy sem? Ott volt bennem a félelem, hogy, ha meg kellene halnom, elvesznék. Egy lelkipásztor személyes beszélgetésben mondta azt nekem: „mintha valami akadályozná a látásodat.” Nem mondta meg azonban, hogy mi lehet az? Évekkel később jöttem rá: egy valami áll oda Isten és közém, egy valami akadályozhatja a lelki látásomat, tompítja a lelki hallásomat: a rendezetlen bűn, amit nem akarunk letenni, megvallani. Így nem lehet békességem vele, nem lehet Életem. Csak a bocsánat segít.

Ezt adta az Úr Krisztusban, aki az én bűnömet felvitte a keresztre, ott meghalt helyettem az Isten haragjának súlya alatt – mintha én haltam volna meg – és vele együtt feltámadtam az új életre: bocsánatot kapva, felmentve, megtisztulva, mint Isten szeretett gyermeke. Krisztussal nem az Isten haragja, hanem jó tetszése alatt élhetek.

Isten nem a bűneink szerint bánt velünk, hanem Jézus Krisztusért az Ő irgalmának gazdagsága szerint, nagy szeretetéért. A kegyelem azt jelenti, hogy a halálos ítéletet érdemlő bűnös tárgyalásán a bíró felállt és nem csupán annyit mondott, hogy elengedjük a büntetést, futni hagyunk, hanem odalépett az elítélthez, átölelt, és azt mondta: mostantól a családomhoz tartozol. És a Fiára mutatott és azt mondta: Ő vette át tőled a büntetést, Őérte úgy tekintek rád, mint ahogy Őrá. Ővele együtt szeretett gyermekem vagy. Krisztussal együtt támasztott fel. Krisztusban kaptuk ezt a kegyelmet, ezt a státuszt… Meghalt értünk halottakért, és feltámadt – vele együtt feltámadtunk.

  1. Hit által.

Az üdvösség olyan életetet jelent, amit a dicsekvés, emberi büszkeség helyett hit határoz meg. Kétszer is hangsúlyozza Pál: kegyelemből van üdvösségetek! Másodszor azt is hozzá teszi: hogy senki ne dicsekedjék. A dicsekvés a „független” ember sajátja. „Én megcsinálom, megvalósítom magam!” Boldogulok magam is. Aztán megmutatom, hogy boldogultam. Ezzel szemben a hit az Istenre szoruló, Istentől függő ember lelki magatartása. Ökölbe szorított, lázasan tevékenykedő kéz helyett égre emelt nyitott kéz. Így imádkozott az Ószövetség népe kifejezve, hogy mindenünk, amink van ajándék. Isten kegyelme. Nem megérdemeltem, megdolgoztam érte, megszolgáltam, hanem érdemtelenül ajándékba kaptam.  

„Boldogok vagytok, szegények, mert tiétek az Isten országa.” Lukács 6, 20. Szegények: akiknek semmijük nincs, csak Istenük van. Akik ezt tudják. Csak Istenünk van, és az, amit tőle kapunk kegyelemből. A hit azt jelenti, hogy ezt látom és komolyan veszem. A hit nem érdem, hanem az ajándék átvételére alázattal és bizalommal kinyújtott üres kéz. Képesek vagyunk még a hitünkből is büszkeség alapot faragni. „Én hívő vagyok – bezzeg mások nem!”

Az élő hit pontosan az ellenkezője a büszkeségnek, a dicsekvésnek: őszinteség, alázat és bizalom. Nincs semmim, Rád szorulok, bízom benned, hogy amit te tudsz adni, az nekem az élet, és meg is adod, mert megígérted.

A hit az, amivel át tudjuk venni a kegyelmet. A kinyújtott üres kezünk. Ennyi kell a koldusnak is, ha szeretné átvenni a neki nyújtott támogatást. Ennyi kell, ha egy ajándékot át szeretnék venni. Zsebre dugott kézzel, hátra tett kézzel, lázasan tevékenykedő (majd én bebizonyítom) kézzel nem lehet átvenni az ajándékot. Leesik a földre és összetörik… Ragadd meg!

Ha nem hallok róla – nem lesz az enyém – ezért hirdetjük az evangéliumot! Ha hallok róla, de nem hiszem el – nem lesz az enyém. Ha elhiszem, tisztelem az ajándékozót, de nem veszem át, nem veszem igénybe, nem erre építem az életem, nem lesz az enyém, nem segít rajtam. Csak akkor, ha átveszem, megragadom, erre bízom az életemet, akkor igen! Ha komolyan veszem, és erre építem a mindennapjaimat.

Fontos ezt nagyon komolyan venni és életedet alapvetően rábízni Isten kegyelmére Krisztusban, hogy a lelki halálból életre kelj és üdvösséged legyen! És fontos, hogy hívő emberként is minden nap Krisztusban kegyelemből kapott üdvösségre tekints, hittel arra építs és ne arra, ami ma is el akar téged sodorni, ne is a saját erőfeszítéseidre.  

Isten kegyelemből megajándékozott az üdvösséggel. Megajándékozott azzal, hogy ne tőle elszakadva, nélküle, hanem vele élj életed minden helyzetében. Megajándékozott azzal a szabadsággal, hogy ne sodródj tehetetlenül a vágyaid, indulataid, vagy a környezeted elvárásainak sodrásában, hanem az Ő akaratát kövesd Krisztus feltámadásának erejével. Megajándékozott azzal, hogy az örök élet reménységében élj és halj meg: a földi élet végén gyönyörű célba érjen az életed.

Azért szólt ma is az ő igéje, hogy ne magadra építs, ne magadban próbálkozz, hanem nyújtsd ki üres kezed felé ma is, ragadd meg hittel az ő ajándékát és ennek az erejével éld meg a mai napodat!

 

Kérdések az igehirdetéshez:

  1. Mi az, ami jelezte életedben az „Isten alakú űrt”, és hogyan változott meg ez az üdvösség elfogadásával? (Ha már megtörtént)
  2. Hogyan jelenik meg a „sodrás” mai hétköznapjaink gyakorlatában? Hogyan találsz segítséget a sodrással való mindennapi szembeforduláshoz?
  3. Milyen az, amikor a saját erőfeszítéseidből és milyen az, amikor hit által éled egy napodat?   
Szolnoki Református Egyházközség